22. fejezet: Boldogság a szülőkkel, ami egy temetéshez nem illik

Na csáó csáó emberek. unalomból megírtam egy meglepi réééészt. :)
xx

- Tudtad Hogy én mindig hazudok?
- Tényleg? Nem, nem tudtam. Egyébként hogy vagy?
- Jól kösz. 

  Felvettem a fülesem, és a végét a telefonomba dugtam. Elindítottam az egyik lejátszási listám, és rohadtul nem boldogan tapasztaltam, hogy a Little Things című borzadály indult el benne. Esküszöm, soha, de soha nem töltöttem ezt le! Valakit pofon vertem volna, de mivel egy túl kicsi kocsiban ültem hátul középen úgy, hogy a két kezem épphogy megbírtam mozdítani, inkább nem kezdtem el verekedni. Az üvöltés jobb ötletnek bizonyult. 

  - Melyik barom törölte ki a számaim és ezeket a szarokat töltötte fel a telefonomra? - ordítottam túl, a kocsiba dübörgő, Midnight Memories albumot. Normális, a saját zenéjüket hallgatják. Khm. 

  - Harry volt. Azt szeretné, hogy csak az ő hangját hallhasd mindig. Totál beléd van zúgva. - kuncogott mellettem Liam, az anyósülésen ülő Harryt pedig a visszapillantó tükörben láthattam. Elvörösödött. Hahaha. 

  - CONOR MARADJ CSÖNDBEN MERT A VÉGÉN SÜKET LESZEK! - mondta kicsi fáziskéséssel William. Mármint nem a néger, hanem a görény. 

  - Rád fér Willi... -motyogtam, de Niall majdnem kiköpte az üdítőjét, amit  ivott, mire furcsán néztem rá. - Ezen mi a vicces?! Utáljuk egymást, ami azt jelenti, sértegetnünk kell egymást. Nem egyértelmű? 

  Niall inkább ne szólalt meg, hanem levette rólam a tekintetét, és tovább itta a diétás kóláját. 

 ***

  - Héééé ez fájt! Conor ne lökdöss! - akadt ki William, amikor már annyira erősen löktem meg, hogy mázlija volt, hogy nem a pocsolyába landolt. Ez van, titokban boxoltam...A falba. 

  - Hagyjátok már abba! Egy temetésen vagyunk! És különben is, hol a francban van Harry? - forgatta a nyakát Liam. Igaza volt Harry eltűnt. 

  Az emberek lassan szállingózni kezdtek ebbe a kis temetőbe, ahova szerencsére fotósokat nem engedtek be. De anyám sajnos igen. 

  - Rebecca! - tárta szét a karját - Még nem haltál meg? De kár! - igen, ez az anyám. - Hol van a nővéred? - kérdezte. 

  - Mittomén'. Eltűnt az egyetemen, azt ott is maradt. De Williammal járnak, és William csak ki akarja használni. 

  - Ki az a William? Miért akarja kihasználni a lányom? Meg fogom ölni ha rájövök ki az... - családi szeretet. 

  - Anya nézd! - álltam mellé, és elmutattam egy irányba. - Ő az. De ha lehet, csak a temetés végén öld meg, mert az övét én szeretném szervezni. Egy gyönyörű temetés, ahol mindenki boldog. - képzeltem magam elé. 

  - Te most komolyan így gondolkodsz? - anyám szemében könnyeket véltem felfedezni, amiket nem tudtam eldönteni, öröm könnyek-e, vagy éppenséggel szomorúak. 

  - Ja. Baj? - mondtam lazán, belül pedig nagyon kíváncsi voltam, mi van anyuval. 

  - Nem. Pont hogy büszke vagyok rád. - borult a nyakamba ölelkezve. Meglepett a közelisége, szerintem még soha nem ölelkeztünk, nem hogy még nyilvánosan. - Nagyon nagyon sajnálom, ahogy bántam veled! - zokogott még mindig a nyakamba, én pedig a hátát simogattam nyugtatóan. - Hiányzol, tudod, rohadtul hiányzol drágám! - picit eltoltam, csakhogy a szemébe tudjak nézni. - Hazajönnél? Nem azért, hogy csicskáztalassalak, hanem hogy legyél boldog! Különben is, már van cselédünk... - hm jó indok - De tudod mit tudok igazán? Azt, hogy te, te vagy az, az én szeretett lányom, akivel az évek során nagyon rosszul bántam! Sajnálom! Nagyon sajnálom! Sajnálom, hogy elküldtelek, tudom, hogy ezekkel a fiúkkal nem érzed jól magad! Becca drágám... Hazajössz? - kérdezte félve az én édesanyám. 

  - Anya, tudod milyen szar volt ennyi idióta között?! Persze, megyek. - öleltem meg újra. Közben a mostohaapám is odaért. 

  - Na, igent mondott? - mosolygott. Ráadásul rám. Ő. Rám mosolygott. Ezt nagyon nehéz felfogni. Nagyon. Nagyon nehéz. 

  - Igen apu. - őt is megöleltem. Miért ne? Ő az apukám. Tudtommal mindenki megölelte már az apukáját. Ez a szokás. 

  - Emberek, jöjjenek, mindjárt kezdődik. - jött oda hozzánk a pap. Nagyot sóhajtva megfogtam anya kezét, és elindultam.